Lassan én leszek Szendi Gábor nem-hivatalos utóközlője, fan-club alapítója, esetleg csináltatok a képével nyomott pólokat, bögréket és kitűzőket. Már rég volt az, hogy vártam valakinek az írásait. Sőt: még nem is volt ilyen, oszt’ most már kettő is van: ő meg a Mérő. Most ezt a korszakomat élem nyilván, az önelemzős, pszichologizálós, világban magamat elhelyezős (mintegy 10 éve); jól egymásra találtunk: én és a Szendi Gábor cikkei.

Most ez:
“A csapda a következő: amit meg tudok csinálni, az nem lehet siker, hiszen, ha egy olyan béna, mint én, meg tudta csinálni, akkor az semmiség. Vagyis a kudarc, a csúnyaság, a balsors hiedelme nem cáfolható meg tényekkel.”

Na ja: például sosem értettem, hogy az emberek miért vannak úgy oda, ha csináltam egy szép láncot. Annyira egyszerű az egész, ők is biztos nmeg tudnák csinálni, ha rászánnának egy kis időt. Meg is kérdeztem pár embertől, de ők szimplán közölték, hogy nincs türelmük, nincs fantáziájuk és egyébként is sokkal szebb amit én csinálok. Nem győzködtem őket, hogy pár hónap alatt ők is belejönnek, tényleg nem egy ördöngössék – végül is nem akartam varázstalanítani a saját tevékenységemet.

És még egy:
“Ismertem egy idős nénit. Minden reggel, mikor felébredt, óvatosan kikukucskált a szemhéja alól, majd nagyot rikkantva felpattant: “Ma is élek!” kiáltotta. Talán csak meg kéne élnünk, hogy a holnap talán már nem lesz, és máris felértékelődne a napunk.”