Az elmúlt napok érzelmileg túlterheltek voltak: utólag nézve, talán túl sok dolog is történt; nem vagyok én ehhez szokva.

1. Megvolt a hetedik Soma alaptíványi díjkiosztó is, ami ugyan évről évre kevesebb, de mégis izgalom, hogy minden rendben lesz-e, eljönnek-e sokan stb stb. Ugyanakkor a meghívókkal kapcsolatos visszajelzésekből arra következtettem, hogy végre kezd beérni hét év munkája: az alapítvány bekerült a szakmai “köztudatba”, tényező lett a díj. Nem is tudom elmondani, milyen jó érzés ez. Üröm az örömben, hogy azt hiszem rajtaragadt a “lib-ballib” jelző, ami nem annyira jó, és szeretném ha ez változna. Valószínűleg ez sok munkát jelent, de nekem megérné, hogy ne csak egy újabb libsi vállveregetésként emlegessék a díjat és az alapítványt.
Idén először nem mentem ki a temetőbe Soma születésnapján. Nem azért mert nem volt időm – ugye mindenkinek arra van ideje, amire igazán akarja -, hanem eltűnt az ezt a “parancsot” osztó drive.

2. Megismerkedtem az utódommal. Azt hittem, hogy nehezebb lesz. De nem volt az, és ezen kicsit csodálkozom is. Mondjuk már jó pár hete sejtettem, hogy az lesz az a nap (lásd 1-es pont), amikor ez megtörténik.

3. Miután eldöntöttem, hogy megyek Frankfurtba (Krakkó helyett), és ezt tudattam is az illetékessel, belém hasított a kérdés: normális vagyok? Biztos akarok én ekkorát ugrani az ismeretlenbe? Eddig csak az volt a fejemben, hogy csak jól érezhetem magam, de valahogy befurakodott a para és a kétkedés.

4. Értelmezhetetlen pasi-tevékenységek. “Neked most ez a projekted? Hogy kiházasíts? Miért?” – kérdeztem. “Mert szeretlek” – hangzott a válasz KM-től.

Ez nekem sok, elvesztettem a fonalat. Zavar, káosz, fejetlenség.

****
Hello Balázs! ;-) (Az első eset, hogy explicit üzenek a blogomon. Úgy hiszem ezzel a huszáros mozdulattal átvágtam azt a gordiuszi csomót, amit a “milyen módon fogok írni a péntek esti pult-támasztásról” kérdéskör hozott létre.)