Aszongya a hugom – aki mostanság sokkal bölcsebb nálam; úgy tűnik most felcserélődtek a szerepek-, hogy most élem a kamaszkorom. Ez így van: minden örömével és bánatával. Sűrítve jönnek az elmaradt dolgok, saját magam körbetapogatózása és szervizelése, a kusza világ, a minden érthetetlen és közben meg tanulok. De most már vége lehetne, (vissza) átzsilipelhetnék már a felnőttkorba, nyugalomba, meleg, puha, kettős közösségbe, együttes otthonba.

Most megtanultam az ott-és-akkor fontosságát, az tuti, ez a legfontosabb. Nincs értelme halogatni a mondanivalót, bármi legyen is az, és bármennyire félek is a reakciótól. Később már nem lesz értelme, bennmarad és betkokosodik akár pozitív, akár negatív érzés.

De a végére mégis sikerült: az volt a nap csúcspontja, amikor sikerült a zsigeri mérget átélni – nem visszafojtani – és hagyni, hogy vigye a lábam. Sokszor tértem már úgy haza, hogy ‘jaj, miért nem csináltam ezt-meg-azt’, meg ‘most már tudom, hogy mit kellett volna mondani’; de most sikerült úgy tennem, hogy azzal a pillanattal kapcsolatban nincs hiányérzetem. A nap egyetlen jó félperce volt az.

***
Emilben kaptam, amolyan vidítónak küldték a ‘miket mondanak a gyerekek’ típusú gyűjtést. Hát vidultam is.

“Honnan tudja egy idegen, hogy valakik házasok?- Szerintem csak kitalálni lehet, pl. ha mindketten ugyanazzal agyerekkel ordítoznak (Dénes, 8 éves). “

“Mint csinálnak az emberek a randevún?- A randi azért van, hogy jól érezzük magunkat, és hogy megismerjükegymást. Még a fiúk is tudnak mondani valamit, ha elég sokáig hallgatsz. (Yvette, 8 éves)”