Épp azon ábrándoztam, hogy milyen jó lesz majd a nemtommilyen vulkánra felmászni Törökországban, és magamba szívni a tájat, mikor e tevékenység közben elkezdtem magyarázni valakinek, hogy nem tudom egyszerre átadni magam a szépségnek és fotózni. Ugyanis – magyaráztam – mindkettő beszippant: az egyik érzelmileg, a másik agyilag és a kettő kizárja egymást. Felocsúdtam, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy dehát miért kizárólagos e kettő. És érzem, hogy ez az együttjárás (vagyis pontosabban a nem-együttjárás) valami alapdolog nálam, ami a viszonyulásokat is áthatja. De hogy hogy is van ez, azt nem tudom. Most is: időről időre érzelmileg beszippantódok egy valamiféle kapcsolatba – tök feleslegesen, öngenerálóan -, miközben agyilag mi sem áll tőlem távolabb. Nem is értem ezt az egészet, egy momentumot kivéve: érzelmi kötődéseket keresek az esetek többségében, akkor is, amikor nem kellene.