Jó nap volt ez a mai. Azon ritka pillanatok voltak benne (és háromszor is), hogy úgy éreztem: most elengedtem magam.
Kezdődött egy csoportos összeölelkezéssel, majd folytatódott egy harangjátékkal. Álltam a kör közepén, és dülöngéltem ide-oda, a többiek meg nem hagytak elesni, hanem tovább löktek, és onnan is tovább, körbe-körbe. Átmentem rongybabává, éreztem, hogy nem tartom magam, és hihetetlenül jó volt. Minden végtagomból és idegvégződésemből távozott a feszültség – ami mindig is ott volt – mintha valami kiszívta volna belőlem. Egészen fantasztikus volt, ahogy nem éreztem a vigyázzban állási késztetést, hogy ha történik valami, akkor azonnal ott és agyamnál legyek, hanem kiengedtem mindent magamból, és rábíztam magam másokra.

Végül pedig – drámás keretek közt – megvalósult egy álmom, ami tartósította ezt a feszültésgmentes állapotot. Amikor ideges vagyok/voltam, vagy nem tudtam elaludni, akkor mindig elővettem egy képet magamban, egyfajta idilli állapotot.
Barátokkal ülünk egy kaliforniai óceánparton a homokban székekn, nemsokár jön a naplemente, egy kellemes nap után vagyunk és nézzük a tengert és CSAK VAGYUNK. Nem kell csinálni semmit, senki sem rohan, nincsenek elvárások, csak nyugodtan elmerülünk a víz zúgásában, a simogató napban és abban, hogy ezt együtt éljük át. Biztonság és szabadság. Elképesztő volt ebben elmerülni, és átérezni a teljes ellazulást az ötödik kerületi falak közt.
Nagyon jó érzés volt a belső feszültség nélküliség, és az, hogy nem gondoltam, hogy nekem kell megtartani/összetartani valamit.