17 évesen rájöttem, hogy nem lehet mindenütt ott lenni. Egyrészt fizikailag képtelenség, másrészt pedig nem is kell. Nem kell attól félni, hogy lemaradok valamiről, mert nem fogok. Kész. És onnantól fogva nem estem kétségbe, ha péntek este nem volt programom, ha a szombat estémet otthon kell töltenem a hugomra vigyázva. És ez maga után vonta azt is, hogy megnyugodtam és nem kerültem szánalmasabbnál szánalmasabb helyekre a görcsös programkeresés következtében.

A piknik-partin pedig újra éreztem a felismeréseket kisérő megkönnyebbülést: az emberek egy része egyszerűen nincs ott, ahol. Ültünk a karosszékben, néztük az embereket, akik látszólag beszélgettek, ám valójában azt találgatták, hogy a szomszéd kupac ember vajon miről társaloghat, és abba hogyan tudnának bekapcsolódni. Mintha lemaradnának valami fontos információról, buliról, csökkenne a szociális tőkéjük. Nem az adott pillanattal törődtek, hanem azzal, hogy nehogy egy eljövendő, ismeretlen valamit elmulasszanak.

Néha én sem vagyok ott, ahol. Érzek egy kis feszültséget, röpköd a szemem és a figyelmem: vajon mi lehet ezzel meg azzal, helyén van-e az az izé. Pörgök és túlpörgök, és a végén úgy érzem, hogy megint nem tudtam meg semmit, nem beszélgettem senkivel sem igazán. Újra és újra belesétálok ebbe a csapdába (is).